Múzeum: a lassú műfaj
Múzeum: a lassú műfaj
Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, Project Room
2015. december 15.–2016. január 25.
A múzeum egy hely, ahol a tárgyak, a képek, a szövegek és a gondolatok „benne állnak” a térben, és ebben a látszólagos mozdulatlanságban mutatják meg magukat. A befogadás türelmet, nyitottságot és kíváncsiságot igényel. Időt és lassulást. Mert a múzeum: lassú műfaj.
A 18–19. században, a modern múzeumok alapításának idején más volt a tempó és a ritmus, másként telt az idő, mást jelentett műtárgy és interpretáció. A gyorsulás és a térhasználat átalakulása nem csak az utcát, a múzeumot is megváltoztatta. A lassúság a kortárs kultúra vizuális és mediális kolonizációja felől nézve ódivatú tempó: mintha egy műfaj ellenállna a korszerűségnek, a változásnak. Pedig a lassúság újrafelfedezése és kultúrája 21. századi tudáson alapuló, kritikai gondolat.
Mit jelent ez a múzeumok nyelvére fordítva? Egy múzeumtörténeti folyamatot, amelynek során egy archívum létrehozza tekintélyt parancsoló időtlenségét? Egy módszertani mezőt, amelyben a bemutatási módok állóképszerűsége csendéletet komponál tárgyak, terek és emberek köré? Egy pedagógiai szituációt, amelyben a múzeumélmény gondolkodáson alapul? Az interaktív digitális technológiák, az újmédiumok és a megosztás kultúrájának kereszteződésében a lassulás olyan erény, amely tudáson és bátorságon alapul. Ott, ahol a múzeumi munka épp ezek hiányától szenved, a legmerészebb vállalkozás. Legyen a lassú múzeum az új menő!
Mert van az a tér, amely igényli az elmélyülést, a lassú figyelmet.
Mert van az a kor, amikor a lassulás erény.
Mert van az a tudás, amely igényli a lassulást.
Miként jelennek meg ezek a gondolatok egy folyóirat lapjain? Ahol az enteriőr csendéletté szelídül. Ahol egy fotó elkészítése több órát vagy több napot is igénybe vehet. Ahol nemcsak a tartalom formai leképezése, hanem a munka során tapasztalt emberi viszonyok, a kontextusok és a véletlenek is szerepet kapnak. Ahol a képalkotásban a rom, a töredék, a rejtett részletek láthatósága, a jelentésteli környezet kibontása a módszertani minimum. Ahol a fotózás terepmunkává válik, a képek pedig kikerülnek illusztratív szerepükből.
A 2007 óta megjelenő MúzeumCafé tárgyakról, terekről és emberekről készült képei ma egy archívum részei, amely értelmezhető a láttatni és érteni tanulás archívumaként, a tárgy, a kép, a bútor, az ember és a szöveg komponált architektúrájaként, és olyan kordokumentumként, amelynek mintázata összeolvasható a múzeumtörténettel.
Kurátor: Frazon Zsófia
Fotó: Villányi Csaba és Salát Zalán Péter, ©MúzeumCafé
Art direktor: Salát Zalán Péter
Grafika: Németh L. Dániel, Salát Zalán Péter
Retusálás: Rácz SándorSzöveg: Frazon Zsófia
Olvasószerkesztés: Sebes Katalin
Korrektúra: Szendrői Árpád
Angol fordítás: Rácz Katalin, Bob Dent
Nagyítás, keretezés: LUMAS Budapest
Nagyítás: Fuji crystal II – glossy (C-print)
Keret, üveg: galéria keret, 20 mm fehér juhar; Brittany keret 54 mm; 2 mm matt akril üveg
Betűfestés: Csáki László
Makett: Honti Stúdió
Papír: SomersetPhoto® 300 g/m²
Betűk: Parmigiano Sans – Typotheque
Kiállítás építés, kivitelezés: Magyar Róbert – Capa Központ
Koordináció: Lévay Zoltán – MúzeumCafé, Gellér Judit – Capa Központ
Külön köszönet a MúzeumCafé teljes szerkesztői stábjának és a folyóirat szerzőinek.
Pálmaház – INTRO
A rozsnyói pályaudvar képe múzeumi enteriőrök világát idézi: csendéletszerű és beszédes. A kép mögött megejtő sztoriba ütközünk, amelyben a helyi közösség láthatatlan gondoskodása ugyanúgy megjelenik, mint a magyarországi múzeumpolitika legfontosabb témái és terei.
„A rozsnyói pályaudvart ékesítő Andrássy-pálmák története a 20. század története is. A műemlékekhez, a széphez és a történelemhez való kapcsolatunkról vall. A 20. század nyolcvanas éveiben kezdődött a betléri Andrássy-kastély nagyszabású, múzeumcélú helyreállítása, akkor bontották le a kastélytól pár lépésre álló 19. századi üvegházat. Ekkor váltak az első világháború előtti, illetve még a Heinrich Nebbien által tervezett angolkert egzotikus növényei hajléktalanná. Az üveg pálmaházban illatozó orchideák a szádalmási virágkereskedésben kaptak menedéket, a szocialista emlékművekről jól ismert vörös szegfűk között. Nem is bírták sokáig a csinos szomszédok társaságát – elpusztultak. A pálmák, amelyek még Andrássy Géza (1856–1938) idejéből származnak, és nyaranta a kastély előtti kertben voltak elhelyezve, a felújítás idején a levegős és világos rozsnyói vasútállomásra költöztek. A grófi pálmák nagy része kárba veszett, kivéve egyet, amelyet a mit sem sejtő kalauz néha-néha meglocsol.” (Július Barczi művészettörténész, a betléri Andrássy Múzeum igazgatója; privát közlés)
A 15. században épült betléri várkastély históriája a 16. század második felében kapcsolódik össze az Andrássy-család történetével. A kastély 18–19. századi modernizációja idején jelenik meg a porondon Heinrich Nebbien német autodidakta tájépítész, aki a kastélykertet angol tájképi parkká formálja. Ő ugyanaz a Heinrich Nebbien, aki 1813-ban 200 aranyforintot nyert a budapesti Szépítő Bizottságtól a Városliget népkertté alakítására kiírt pályázaton. Nebbien ekkor már dolgozott a tóalmási, az alsókorompai és a martonvásári kastélyparkok átalakításán, és bármerre járt, angol tájképi parkkörnyezet kialakításán fáradozott. Így volt ez a betléri kastély parkjában is, ahonnan a rozsnyói vasútállomásra átkerült pálmákat ma láthatatlan kezek óvják és gondozzák; és így volt ez a budapesti Városligetben is, amelynek fái körül a mai magyarországi múzeumügy legfontosabb stratégiai kérdései sűrűsödnek.
A betléri Andrássy-kastély (ma Szlovák Nemzeti Múzeum – Betléri Andrássy Múzeum) pálmái a rozsnyói vasútállomáson, 2015
Nyissa ki a szemét!
„Amikor a metró a Grand Army Plazára ér, nyissa ki a szemét. Szálljon le, és sétáljon fel a lépcsőn. Utána szeretném, ha a Brooklyn Museumba menne. Az Eastern Parkwayn van, mindössze ötperces gyalogút a metróállomástól. […] Ha megtalálta, menjen fel a lépcsőn; lépjen be az előcsarnokba, és fizesse ki a belépti díjat az egyenruhás személynek, aki a pult mögött áll. […] De ne feledje: akkor se szólaljon meg, amikor kifizeti a múzeumi belépőt. Mindennek tökéletes némaságban kell lezajlania. Azután tájékozódjon, melyik emeleten tartják az amerikai festmények állandó gyűjteményét, és menjen fel oda. Lehetőleg úgy haladjon végig a termeken, hogy ne nézzen meg semmit túlságosan alaposan. A második vagy a harmadik teremben ott találja majd Blakelock Holdfény című festményét az egyik falon. Ne menjen tovább, ezt kereste. Nézze meg a festményt. Legalább egy órán keresztül nézze, az összes többi képet pedig hagyja figyelmen kívül. Koncentráljon. Nézze meg különböző távolságokból – három méterről, fél méterről, két centiméterről. Tanulmányozza a kompozíció egészét, majd külön-külön minden apró részletet. Ne jegyzeteljen. Próbálja meg az emlékezetébe vésni minden elemét, az emberi alakok és a természeti tárgyak pontos elhelyezkedését a vásznon; a színeket. Csukja be a személt, és ellenőrizze, sikerült-e. Aztán újra nyissa ki. Próbáljon meg belépni a tájba, amit maga előtt lát. Próbáljon meg belépni a művész gondolatvilágába, aki a képet festette. Képzelje el, hogy maga Blakelock, és a képet festi. Egy óra elteltével tartson rövid szünetet. Sétáljon körbe a galériában; ha úgy érzi, nézzen meg néhány képet. Azután térjen vissza a Blakelockhoz, és töltsön el előtte még tizenöt percet, de semmiképp sem többet. Próbálja meg teljesen átadni magát neki, mintha az egész világon nem volna más, mint ez az egy kép. Aztán jöjjön el onnan. Haladjon végig ugyanazon az úton, amerről jött, át a termeken, ki a szabadba, majd vissza a megállóhoz.” (Paul Auster: Holdpalota. Ford. Vághy László. Európa, Bp., 2010)
A KIÁLLÍTÁS / EXHIBITION / AUSSTELLUNG – szentendrei firka, 2011
Az Országos Széchényi Könyvtár kiállítóterének bejárata, 2013
A mezőlaborci Andy Warhol Modern Művészeti Múzeum kiállítótere, 2008
Profán tekintet
„Nagy vászonfalak, állványok takarják el már néhány esztendeje a Szépművészeti Múzeum termeinek egy részét, csak nagy ritkán, esetleg a vászonfalak hasadékain keresztül láthatja a nagyközönség azt a szakadatlan munkát, mellyel a múzeum gipszöntő mesteremberei a nagy termek padozatát, falait, a művészettörténelem híres szobrainak, domborműveinek másolataival benépesítik. Megnyitják, majd ismét elzárják a termeket átjáró folyosókat, toldják, javítják, elhordják a gipszeket, valami titokzatos mechanizmus zárkózottsága, felelőtlen hatalma érzik ki e munkából, áhítatot gerjesztő fensőbbség, amely távoltartja, elriasztja a profán tekintetek tolakodó kíváncsiságát.” (Bálint Aladár művészettörténész: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00134/04364.htm" A Szépművészeti Múzeum gipszgyűjteménye. Nyugat, 1913)
Egy csarnok – a Szépművészeti Múzeum épületében. A Román; ahol a takarás és a láthatatlanság része a hely történetének. A csarnok célja a teljességre törekvő gipszmásolat-gyűjtemény múzeumi bemutatása volt, de a teljesség végül sosem lett része: eleinte esztétizáló elrendezés jellemezte, majd a húszas években a nemzetekre és korszakokra osztás, végül a második világháborús pusztításokat követően a raktári rend. Elzárt terét állványzat és dexion-salgó polcarchitektúra uralta. Máig. Kiürítését követően az állványokon – úgy képzeljük – restaurátorok dolgoznak.
Egy aula – a Magyar Nemzeti Galéria épületében. A Magyar Népköztársaság legreprezentatívabb beruházásának, a Budavári Palota felújításának térszelete. A kulissza és az elfedés nagy magyarországi története. Ahogy eltörölték a királyi palota nevéből a Monarchiára utaló jelzőt, úgy tüntették el a századfordulós Magyarország iparos- és művészmunkáinak alábecsült nyomait. Az „A” épület aulája – ahol 1975. április 1-jén megnyílt a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum – új külsőt és funkciót kapott: egy vörösmárvány borítású, látványos vonulásra is alkalmas teret, amely később a Ludwig Múzeum, majd most a Magyar Nemzeti Galéria múzeumi működésének is nagy kihívása.
Egy előcsarnok – a „Fehér Ház”, az egykori szocialista pártközpont épületében, ahol Magyarország legnagyobb elrejtett freskója található: Bernáth Aurél és tanítványai Munkásállam című munkája. A modernista irodaházba 1950-ben költözött be az ÁVH, majd 1961-ben az MSZMP. A szigorúan ellenőrzött pártszékház előcsarnokában 1968 és 1972 között készült el a 96 négyzetméteres freskó Kádár 60. születésnapjára. Az épületben egyszerre van jelen a szocreál, a negyvenes évek modernizmusa, a birodalmi építészet, a Bauhaus, és ezt egészíti ki Bernáth meglepően finom, némileg rejtett rendszerbírálata: a gyárkapun belüli munkanélküliség, a mímelt munka, Kádár és Aczél mellett Déry Tibor és Nagy Imre.
Az elfedett csarnokokban megbúvó rejtett jelentések a kritikai múzeumtörténet és az intézményi önarcheológia nélkülözhetetlen forrásai. A háború, a politikai hatalom, a térformálás és az átalakítás rámutat a reprezentatív terek és a hatalom zártságának feszültségére, az egymást követő ideológiák értelmetlen kizárására. A feltárásban rejlő szembenézés már a kritikai intézménytörténet része.
A Szépművészeti Múzeum Román Csarnoka, 2015
A Magyar Nemzeti Galéria A épületének központi aulája, 2011
A Jászai Mari téri „Fehér Ház” előcsarnoka, Bernáth Aurél és tanítványai Munkásállam című seccójával, 2015
Aranyfedezet
A modern múzeumok története egyidős a kiállítások történetével, de nem egyidős a múzeumi raktározás történetével. Míg a 18. és 19. századi múzeumban a kiállítás és a gyűjtemény lényegében megegyezett egymással, a látvány a totális bemutatáson alapult, a 19. és 20. századot – a gyűjtemények növekedésével párhuzamosan – a funkcionális szétválás jellemezte: látható és láthatatlan részre. De mit jelent a múzeumban a láthatatlanság?
A gyűjtemény a múzeum aranyfedezete, ezért értéke nem kizárólag a láthatóságon, inkább a feltáráson és a tudáson alapul. A kiállítás a gyűjteményi tárgyak ünnepi pillanata. A nyugalmi helyzet, a valódi biztonság és a hosszú táv a megfelelő kondíciókkal rendelkező raktár jellemzői. A múzeum nem azért tartja raktárban a gyűjteményt, mert elrejti a tudást a látogatók elől, hanem azért, mert felelősen gondolkodik az örökségről. Pedig a kiállításcentrikus szemlélet gyakran állítja egymással szembe a kiállított és a raktári tárgyakat. A „gyűjtemény mint aranyfedezet” megközelítés ezt a szembeállítást írja felül.
A különféle szakmuzeológiák (művészeti, társadalmi, természeti, irodalmi) eltérően gondolkodnak a gyűjtés, a kutatás és a bemutatás viszonyáról, amely nemcsak időben és térben, hanem a módszertani gondolkodás változásával együtt is alakul. A raktárak állapotát és az állományvédelmet az elmúlt időszakban kiemelt figyelem övezte, ahogy az analóg tárgyanyag digitális feldolgozása és hozzáférhetővé tétele is szakszerűbbé vált.
Magyarországon a muzeális intézmények harminchárommillió műtárgyat őriznek. Ez hatalmas szám. A gyűjtemények elhelyezése lehet korszerű, biztonságos, okosan végiggondolt, felelősen kezelt, azaz a műtárgyak optimális körülményeinek megteremtésére törekvő. Vannak azonban zsúfolt, rossz adottságú raktárak vagy akár kétségbeejtő esetek, amelyek alapos átgondolásra várnak. A raktárról mint optimális tárhelyről való gondolkodás a gyűjteményekkel kapcsolatban is szemléletváltáshoz vezet. A látványraktárak és a tanulmányi tárak megjelenése új múzeumi regiszterként, érzékelhetően elmozdította, de újabb kérdésekkel is bővítette a diskurzust. Miért hoz létre egy múzeum látogatható raktári prezentációt? Az ismeretátadás, a kutatás, a kísérletezés, a teljesség élménye és a holisztikus gondolkodás miként tükröződik a raktárarchitektúrában? A raktár erős látványa utalás-e a múzeum korai modern időszakára? A látványraktározás alakítja-e az állandó kiállításról szóló gondolkodást? Az aranyfedezet láthatóvá tétele valódi tudásátadás-e, vagy pusztán a rend megmutatása? Ugyanazt értjük-e renden?
A szombathelyi Savaria Múzeum megyei múzeumi raktárbázisa, 2013
A Magyar Zsidó Levéltár rendezés alatt álló raktára, 2015
A Néprajzi Múzeum rítusgyűjteményének részlete, 2011
Az aradi Kultúrpalotában elhelyezett 1848–1849-es ereklyegyűjtemény, 2015
A kolozsvári Gyógyszertártörténeti Múzeum, Mauksch–Hintz-ház, 2015
A nagyszebeni Brukenthal Múzeum kortárs művészeti gyűjteményének látványraktára, 2014
Zsákmányállat
A Magyar Természettudományi Múzeum (akkor még: Magyar Nemzeti Múzeum) Állattára ős-leltárkönyvének első bejegyzése 1821-ből származik. A könyv a gerinces állatok gyűjteményének gyarapodását követi, mai olvasata viszont azt is tükrözi, hogy a 19. századi városi polgárság miként tekintett a nemzet múzeumának gyarapodására. 1824-ben a következő holmik kerültek az Állattárba: „Kígyász sasnak lába nyíllal Nagykőrös városa elöljáróitól, lövetett pót-haraszti erdőben [ma Csévharaszt]; Czethal oldalbordája Gróf Königsegg Ferencz urtól; Különös alakú házityúk tojás Thomka cs. kir. főhadnagy urtól; madártojások, gyomor-labdacsok [bárányokból, hentesektől]; Rendkívüli nagyságú ember-húgykő [Wachtel Dávid doktor úr ajándéka]; Egy ölnyi hosszú narvál-agyar [köztudomásúan az unikornis szarvának vélték].” (A magyarázó megjegyzések és az idézet: Vásárhelyi Tamás biológus, Magyar Természettudományi Múzeum; MC10)
A természetrajzi gyűjtés a 19. században élte aranykorát. Az egzotikus tájakra járó utazók és kutatók szinte bármit megfoghattak és hazahozhattak, ami érdekelte őket. Az újonnan emelt múzeumépületekben a zsákmány bőven elfért, a bővítést pedig nem akadályozták állat- és természetvédelmi törvények. A zsákmányszerzésen túlmutató kutatási szándékot igazolta, hogy a tudósok törekedtek a „sok fajból kevés példány” elv megvalósítására, a természet saját törvényeinek tiszteletben tartására. A vadászzsákmányszerzés és a trófeagyűjtemény viszont teljesen más összefüggésrendszert tükröz: fő a siker, a dicsőség, a leterített példányok száma. A trófeagyűjtemények fő jellemzője az ismétlés: a „sok szép halott állat”.
A Magyar Természettudományi Múzeum minden magyar állatfajból őriz legalább egy példányt. A teljességre törekvés tehát kutatási minimum. A mából szemlélve jogos a kérdés: meg tudná-e valósítani a teljességen alapuló kutatómunkát például egy hétköznapi tárgykultúrával foglalkozó társadalmi múzeum? Vagy: az evolucionista gondolkodáson alapuló, 19. századi természettudományi gyűjteményezés kiterjeszthető-e más szakágakra? A teljességre törekvés – a természettudományi diskurzuson túl – ma érvényes múzeumi paradigma-e? Végül: vannak-e fogalmaink arról, mit gondolnak a látogatók a kitömött állatok múzeumi bemutatásáról?
A sarkvidéki nyúl és a kecske bosszúja a kortárs képzőművészet társadalomkritikus hangján szólt a látogatókhoz néhány évvel ezelőtt a Ludwig Múzeumban. A művészet terébe komponált naturalista kép nem a valóság utánzásán alapult, hanem egy metaforikus nyelv kidolgozására törekedett, amelyben a karikatúra, a provokáció, a természettől való elidegenedés groteszk, ironikus és didaktikus bemutatása egyaránt helyet kapott. Az első látásra viccesnek tűnő kortárs múzeumi rezervátum olvasatában világos a kritika: míg a természettudomány 19. századi modellje felől még érthető az élő állatok múzeumi feldolgozása (preparálása, tartósítása), addig a 21. század állat- és természetvédelme felől már morálisan és tudományetikai szempontból is kétséges a frissen szerzeményezett, élettelen zsákmányállat kiállítása. De mihez kezdjünk ezzel az örökséggel?
A Magyar Természettudományi Múzeum preparátorműhelye, 2015
A Magyar Mezőgazdasági Múzeum gótikus termében látható vadászati állandó kiállítás trófeái és diorámája, 2015
A Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum Sarkvidéki hisztéria – Kortárs finn művészet című kiállításának részlete, 2009
Megúszni a 20. századot
Azok a tárgyak, amelyek csak lassan kerülnek a múzeumi feldolgozás látóterébe, majd vándorolnak a különböző intézmények és múzeumi szakágak között, kiváló terepei a nyomozás élményével járó kutatásnak és a felfedezés örömét adó befogadásnak. Fontos, hogy láttatni tudjuk: azon túl is van kaland, hogy egy műtárgy szép és korban erős.
A kisszebeni középkori oltár 1896-ban került az Iparművészeti Múzeumba, ahonnan 1909-ben adták át a friss alapítású Szépművészeti Múzeumnak, majd 1973-ban a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményének. Múzeumi műtárgyként hosszú időn keresztül, fokozatosan nyerte vissza eredeti, gótikus formáját és mintázatát. Túl van háborún, költözésen, feltáráson és restauráláson és egy belső, láthatatlan acélváz beépítésén, de eredeti oromdíszei még javításra várnak. A Galéria tervezett költözésével együtt várhatóan újra útra kel. A 15. századi oltár százhúsz éves múzeumi története a 20. század múzeum- és társadalomtörténetével ugyanúgy összeolvasható, mint a restaurálás, a rekonstrukció, a kiegészítés és látvánnyá formálás évszázados szakmatörténetével. És hol van még a vége?
A Gyöngyösi Ferences Könyvtár könyvszekrénye ugyancsak a középkor egyházi tanúja, de sztorija kevésbé a változáshoz és vándorláshoz, mint inkább a változatlansághoz és mozdulatlansághoz köthető. Szinte elképzelhetetlen, de az 1465-ben alapított könyvtárban ma is álló 18. századi könyvszekrény még mindig ép, és eredeti funkciója szerint: könyvtároló. Első blikkre semmi extra. De a becsillanás láthatóvá teszi a lényeget: a vitrines tárló üvege még az eredeti, a parádi hutagyárban öntött, hullámzó felületű üveglap. Kész csoda, hogy sértetlenül úszta meg a 20. századot!
A kisszebeni oltár a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán, 2014
A középkori Gyöngyösi Ferences Könyvtár könyvszekrénye, 2014
Időbe zárva
A múzeum bármilyen időszakból emeli is át gyűjteményébe, a feldolgozás pillanatában időkapszulába zárja a tárgyat. A kapszulában nem áll le az idő, de lelassul: múzeumi idővé válik, amelyben a változás, a haladás és a mulandóság új értelmet nyer. Bár gyakran eljátszunk a gondolattal, hogy a múzeumi gyűjtemény az időtlenség és az állandóság metaforája, a pusztulással szemben az „öröklét” birodalma, a mindennapok valóságában ez csupán utópia. Olyan gondolat, amelyben a lassulás már nem elég radikális stratégia – az „álló idő” viszont illúzió. A múzeumban az időtlenség, az állandóság és a kontinuitás látszatával szemben a mulandóság és töredezettség valósága áll. Jogos a kérdés: ez csak felületi feszültség, vagy mélyebb disszonancia? Inspirálja vagy nehezíti a munkát?
A saját múlt, a saját történelem és identitás múzeumi megmutatása legkönnyebben egy dupla csavarral írható le: ahol az identitás konstrukciótermészetét (az identitás nem „csak úgy” van, hanem megteremtjük) a kiállítás reprezentációs gépezetének konstrukciótermészete egészíti ki. Politikai és poétikai dimenzió vetül egymásra.
A tatai Német Nemzetiségi Múzeum a Kádár-kor terméke: 1972-ben alapított, országos gyűjtőkörű nemzetiségi múzeum. Kultúrpolitikai regisztere jól látható, ráadásul abból, a hatvanas évekre jellemző perspektívából, ahonnan minden, ami „nemzetiségi”, egyben „néprajzi” is. Mintha a kisebbségi lét múzeumi világa színtiszta etnográfia volna. Mintha a „kisebbségi” és a „nemzetiségi” szimbiózisban volna a „nép” fogalmával. De hol marad a képből a városi polgárság, az arisztokrácia, a munkáskultúra? És lehet-e szerepe egy Kádár-kori kultúrpolitikai gondolkodáson alapuló, a kilencvenes években épített kiállításnak a kétezres években? Milyen történeti időben mozog a kiállítás, amely a „nemzetiségi” csoportokat viseletben, díszített tárgyak segítségével mutatja be? A 2014-ben részlegesen elbontott 1100 év együttélés – Németek Magyarországon a honfoglalástól napjainkig című kiállítást váltó új, gyűjteményi tárlat az ilyen és ehhez hasonló kérdések feltételétől sem riad vissza.
Más feliratú időkapszulába záródott a nyírkátai református templom toronysisakjának története. A 18. századi templom fazsindelyes tornyát 1865-ben cserélték le egy tizenhárom méteres, bádoglemez toronysisakra. Ez díszítette a tornyot 2002-ig, amikor leemelték, és újra cserélték. A régi, nagyméretű épületdísz papíron a Sóstói Falumúzeumba került, de csak tizenkét év múlva, 2014-ben szállították oda. Az épületrészlet – bár a torony nélkül különös fragmentum – méretarányos „autentikus”, „falusi” tárgy, amely nem idegen a szabadtéri muzeológiától. A hozzá tartozó épület hiányában azonban nehezen áll össze múzeumi történetté. Zárójeles utalás csupán. De mire vonatkozik az utalás? A millennium időszakára? Az egyházi és a falusi élet összjátékára? A templom kimagasló pozíciójára és szerepére? A céhes bádogművesség egy mesterművére? Ki tud-e szabadulni zártságából egy tárgy, ha pusztán fragmentum? És megteremti-e ezzel a saját múzeumi idejét?
A tatai Német Nemzetiségi Múzeum 1100 év együttélés – Németek Magyarországon a honfoglalástól napjainkig című (1997), 2014-ig látogatható állandó tárlatának részlete, 2011
A nyírkátai református templom toronysisakja a Sóstói Falumúzeumban, 2015
Múzeumi babaház
„Első babáit, azokat a kis bábukat, amelyeket fiatalkorában azért készített, hogy benépesítse velük az általa tervezett házakat, aprólékos munkával faragta ki puhafából, ruhástól, mindenestül, majd utána kifestette, a ruhákat élénk színekkel, az arcokat pedig apró, de lényeges részletekkel: itt egy nő feldagadt arca utalt fogfájásra, ott egy fickó nevetőránca vidám természetére. […] Úgy gondolt rájuk, mint emberekre. Amikor létrehozta, ugyanolyan valóságosnak látta őket, mint akármelyik ismerősét.” (Salman Rushdie: Fúriadüh. Ford. Greskovits Endre. Ulpius-ház, Bp., 2003)
A múzeumi szobabelsőt a kiállítás rendezője komponálja készre, egy három fallal határolt, szemből nyitott térbe, az enteriőrbe. A 19. századi, világkiállítási előzményekkel rendelkező múzeumi formát elsősorban a személyes élettér bemutatására használták, a szubjektivitás és a személyesség mégsem része a helynek: hiszen a tér kevésbé a maga hiteles egyediségében volt érdekes, mint inkább egy típus, egy atmoszféra vagy egy jellemző sajátosság bemutatása miatt. Ezért inkább tekinthető utalásnak, mint idézetnek. A lépték – a tárgyak mérete miatt – valóságos, mégis idealizáló vizuális világa gyakran kelti babaház hatását. A módszertani elmozdulást a konkrét helyek és szituációk, az egyediségükben autentikus tárgyak elrendezése és bemutatása jelentette. Az enteriőr filozófiája – a jelenetbe rendezés miatt – közelebb van az illusztrációhoz, mint az értelmezéshez: az autentikus élmény, az illúziókeltés és az érzelmi reakciók egyik múzeumi eszköze. Ebből ered különös belső feszültsége és viszonylagos változatlansága.
A felsősófalvai (romániai) szobabelső évekig állt érintetlenül a lakói nélkül, majd a bontás és szállítás után válik újra láthatóvá – múzeumi enteriőrként, 2015
Mozdulatlan jelenetbe rendezett múzeumi enteriőr a budapesti Rádió- és Televíziótörténeti Múzeumban, 2011
Babaház-enteriőr a székesfehérvári Hetedhét Játékmúzeumban, 2014
Elkastélyosodás
„Ha az ember éveket, akár egy évtizednyi időt tölt el egy kastélyban, megismeri az épület minden porcikáját. Különösen igaz ez akkor, ha közben még különböző kutatásokban és egyéb szakmai ügyek megoldásában is részt vesz, nem is szólva a helyreállítási munkák izgalmairól. Ez adatott meg nekem Eszterházán (korábbi nevén: Fertődön), ahol a kastély »faggatása« során egyre inkább úgy éreztem, hogy a gyarapodó tudással egyenes arányban szaporodnak a kérdőjelek is. Olyannyira, hogy ma már szinte rögeszmémmé vált, hogy ennek a kastélynak, pontosabban az egész tájléptékű rendszernek az összefüggései nem írhatók le csupán a művészettörténet hagyományos elemző módszereivel; még akkor sem, ha ismerjük a korstílust, a 18. századi főúri gondolkodást és kivetüléseit. Úgy tűnik, itt valami többről, valami nagyon is egyediről van szó. De hát miről is?” (Varga Kálmán történész, műemlékvédő; MC37)
A történészi megközelítés jól írja körül azt az épületre és kultúrára vonatkozó, külső források bevonását igénylő, akár évtizedeken át tartó kutatómunkát, amelyet a kastélyfeladványok adnak a kutatóknak. A közép- és kelet-európai, posztkommunista országokban szinte egyetlen kastély története sem kontinuus, az örökségben, az emlékezésben sok a szakadás, a rejtés, a törlés, a fedés és a feledés, amelyek áthidalása körültekintést igényel.
Mit tekintünk kastélynak? Egy épületet? Az épület történetét? A helyet? A változást? Az egész sztoriból melyik szelet a lényeges? Hogy választunk húzótémát, amely egyedi hangot ad egy műemléki és muzeológiai programnak? A kastélyfelújításban el tudjuk-e helyezni a múzeumi és gyűjteményi kutatások eredményeit: a műtárgyak helyét, a hiteles terek hangsúlyait, az egyedi történetek viszonyát? Hogy viszonyul ehhez az atmoszférateremtés, a rekonstrukció és az élményfogyasztás stratégiája? Lehet-e a szépséget, a pompát, a dicsőséget és a gazdagságot reflexióval és kritikával ötvözni? A kastélyfelújítás a versengő örökségipar kitüntetett eleme, és a beruházás nagysága miatt politikai döntés, és mint ilyen, más logika alapján működik, mint a tudomány: mind elváráshorizontjában, mind szakmai kérdéseiben. Összeegyeztethetők-e egymással az identitásteremtés, a szimbolikus térfoglalás, a presztízsberuházás, a látványturizmus, a traumafeldolgozás, az értelmezés és az autenticitás egymást – látszólag – elkerülő stratégiái? Képesek vagyunk-e átlátni a csendéleten, és korszerű megközelítéseket integrálni egy kastély vagy vár terébe – abban az esetben különösen, ha nincs elegendő autentikus anyagunk a lokális történet elmondására?
A kastélyok „faggatása” közben a gyarapodó tudással párhuzamosan szaporodnak a kérdőjelek és a megválaszolatlan kérdések. A múzeumi diskurzust is érintő kastélyfelújítási programban a megfelelő válaszok és hangsúlyok megtalálása az érdemi munka kezdőpontjai.
A fertődi Esterházy-kastély felújítása, 2010
Fraknó vára, 2013
A sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum, 2013
A veszprémi Művészetek Háza a Dubniczay-palotában, 2015
A pápai Gróf Esterházy Károly Múzeum, 2014
Ez múzeum
Bár sokszor esik szó arról, milyen fontos és jelentős az új múzeumépületek tervezése és építése, mégis ritkán kerülnek porondra olyan példák, amelyek története egykorú velünk. Az 1980-ban megnyílt salgótarjáni történeti múzeum, majd az öt év múlva felépült szombathelyi művészeti képtár a szocializmus két fontos múzeumi statementje, bár már az Aczél-korszak utáni időkből. „És szinte egyedülálló, hogy a Szombathelyi Képtár és a salgótarjáni, akkor még Nógrádi Sándor Múzeum olyan, a gyűjtemények igényeinek megfelelő új épületet építhetett fel, amelyek nemcsak a bemutatásra, gyűjtésre, feldolgozásra biztosítottak korszerű hátteret, hanem a városi teret, térhasználatot, a kulturális fogyasztási szokásokat is alakították. Ugyanakkor a jól körülhatárolható múzeumi funkció és a településszerkezetben kijelölt hely az építészeket eredményesen inspirálta, és a hetvenes–nyolcvanas évek ellaposodó modernista magyar építészetét még egyszer felfrissítette.” (Berényi Marianna újságíró; MC45)
De mi történik harminc-negyven évvel később azokkal a múzeumokkal, amelyeket egykor a modernitás jegyében hoztak létre, amelyek illeszkedtek a korszak fogyasztási szokásaihoz, fenntartásuk pedig a városok gazdasági erején alapult? Modernitás, fogyasztás és gazdaság hármassága a modernitás, fogyasztás és gazdaság rendszerváltást követő átalakulása után. A salgótarjáni múzeumépület a funkcionalista szerkezeti építészet egyik első magyar példája (2005 óta védett), a Szombathelyi Képtár pedig a környező múzeumépületek szomszédságában is megőrizte modern eleganciáját. Aulájából a látogató a korszak egyik legszebb lépcsőházán keresztül ér a képtár állandó tárlatába. De érvényesek-e ma még a harminc-negyven évvel ezelőtti térproblémákra adott egykori válaszok? Övezi-e ezeket a tereket társadalmi konszenzus, amely működésük elmaradhatatlan feltétele? Ha harminc-negyven év alatt is erodálódhat egy intézmény missziója, társadalmi és városi szerepe, akkor miként gondolkodjunk a múzeum és idő hosszú távú kapcsolatáról? A közelmúlt tanulságai összeolvashatók-e a 19. században alapított múzeumok kritikai történetével? A társadalmi, gazdasági és kulturális változások hatásai végiggondolhatók-e egy jövőben tervezett múzeumépülettel kapcsolatban?
A Szombathelyi Képtár állandó kiállításának részlete, 2014
A Szombathelyi Képtár kiállítótere, 2015
A Szombathelyi Képtár aulájából felvezető lépcső az eredeti fotelekkel, 2015
A salgótarjáni (akkor Nógrádi Sándor, ma) Dornyay Béla Múzeum lépcsőháza, 2015
A salgótarjáni (korábban Nógrádi Sándor, ma) Dornyay Béla Múzeum Nógrád az újkorban. Történeti kiállítás 7 képben című állandó kiállításának részlete, 2015
Ipari táj
A művészet és a társadalom, a városi terek és a múzeumi logika összekapcsolása nem ismeretlen vállalkozás, mégsem általános intézményi attitűd. Ennek talán legizgalmasabb formája, amikor a művészet „kortárs”, a társadalmi és kulturális színtér „nemzetközi”, a cél pedig „komplex”.
„A 2009-ben létrejött kezdeményezésben minden olyan összetevő megvolt, amellyel az Ecsetgyár nemzetközi szinten elismert kulturális helyszínné válhatott: a koncepció, a globális urbanisztikai trendek ismerete, az alapítók kapcsolathálója, a művészek ismertsége. Ma már azt sem könnyű megmondani, hogy megvolt-e, vagy pedig időközben termelődött az a kolozsvári közeg, amely rutinos Ecsetgyár-látogató, és egy új civil életformát alakít ki, amelynek eszközeivel használja a várost és tereit.” (Keszeg Anna irodalomtörténész, kultúrakutató, Debreceni Egyetem; MC47)
A kortárs művészet gyűjtésére és bemutatására szakosodó múzeumtípus a nemzetközi porondon is fiatal intézmény. A korszakolás, a „jelen” kezdetének meghúzása filozófiai és módszertani kérdések sorát állítja a kortárs gyűjtemények elé. Ami biztosnak látszik: ha egy intézmény abbahagyja a kortárs alkotások gyűjteményezését, történetivé válik. Működéséhez pedig nem elégséges a művészettörténet fogalmaival dolgozni: a közvetlen intézményi tér, az urbanisztikai jellemzők és a trendek, a kulturális fogyasztási szokások egyaránt alakítják a helyet. Viszont érzékelhetően kevesebb energiát emészt fel a gyűjteménybe rejtett, ki nem beszélt, meg nem oldott, konszenzusra nem juttatott történeti traumák feloldása. A konfliktusok és traumák persze részei a kortárs művészeti intézménynek is, de nem öröklött és elfojtott, hanem aktívan kezdeményezett, kritikai diskurzusként.
A kortárs művészet kanonizációjának fontos része a kurátori program, amelyet a hely megvalósít, és az a tér, ahol a művek láthatóvá válnak. Az egykor használt terek új funkcióval való felruházásában – a kastélyok és várak után – a megüresedett ipari terek viszik el a pálmát. A kortárs művészet a gyárak, várak, templomok, paloták vagy akár mozik, áruházak, színházak, irodák és magánlakások tereit is otthonosan lakja be. A kortárs művészet múzeumideája, a white cube – a műveket és a diskurzust körbevevő, kvázi láthatatlan és semleges, fehér tér – mára sokkal kevésbé jelent kihívást a művek és az alkotók számára, mint az alkotások jelentéssel telített, dialogikus térbe állítása.
Az egykori kolozsvári ecsetgyár csarnokából kialakított Ecsetgyár kortárs művészeti intézmény Plan B galériája, 2015
Az egykori Paksi Konzervgyár épületében kialakított Paksi Képtár kiállítótere, 2014
A Magyar Nemzeti Galéria kiállítótere a Lépésváltás című új, kortárs állandó kiállítás részletével, 2014
Córesz-e?
„A múzeum időgép. Nemcsak a régmúltat, de a közelmúltat, a gyűjtemény történetét is meg kell őriznünk. Egy múzeumi kiállítás fontos történeti forrás is, hiszen megmutatja eleink gondolkodásmódját. Az elmúlt évtizedekben minden múzeum számára fontossá vált saját intézménytörténetének bemutatása. […] a zsidó múzeumban nemcsak a tárgyaknak, hanem a bemutatás módszertanának is a zsidó hagyományt kell követnie. Ebben különbözik ez a múzeum minden másiktól.” (Toronyi Zsuzsanna történész, levéltáros, a Magyar Zsidó Múzeum igazgatója; beszélgetés MC47) Baj-e ez?
A zsidó kultúrában az olvasás, a tanulás és az ima a hétköznapokat, a mentalitást és a kultúrát meghatározó aktivitás. Az iskolák és az imaházak olyan közösségi találkozóhelyek, amelyek az olvasás, a tanulás és az ima segítségével teremtik meg az emlékezés és az emlékeztetés, a dialógus és a kommentár közegét. Az európai zsidó kultúra múzeumi világa ebben a hálószerű, kulturális és intellektuális, társadalmi és intézményi mezőben jön létre: ahol a saját múlt, a kultúrán belüli másság, a diaszpóralét, az asszimiláció, az univerzalizmus és az individualizmus, valamint az átélt traumák feldolgozása modern múzeumi gondolattá válik. A közösség híján funkciójukat vesztett, megüresedett, egykor tanulásra és imára szánt terek magától értetődőn válnak az elbeszélhetőség helyeivé. Baj-e ez?A múzeumhasználat helyi szokásrendje hosszú időre konzerválhat egy kiállítást. Egy harminc éve változatlanul nyitva tartó állandó kiállítás, egy változatlanságba merevedett kiállítási mű nem csak a múzeumtörténet, a lokális közösség elvárásainak is része. Társadalmi és tudományos kihívás kimozdítani egy intézményt a hosszú változatlanságból, megérinteni egy művet, eseményszerűségét pedig átemelni a múzeum történetébe. Baj-e ez?
A szilágysomlyói Holokauszt Múzeum kiállításának második fejezete az egykori városi zsidó iskolában, 2015
A Magyar Zsidó Múzeum 1984-ben nyílt állandó kiállításának részlete, 2015
A kisvárdai Rétközi Múzeum kiállítási enteriőrje az egykori imaházban, 2014
A hiányzó tárgyfelirat
„A körképpel először a negyvenes évek elején találkoztam a Morelli Gusztáv-féle, 1895-ben készült hatalmas metszet formájában, amelyet nagyapám szobájában kiterítve, hason fekve bámultam. Akkor még nem tudtam, hogy anyai dédapám és nagyapám személyesen is ismerte a Feszty család több tagját. Nagyanyámék Komáromban a Csapó utcában laktak, Jókaiék kertszomszédai voltak. Dédapám a református nagytemplom orgonistájaként közismert személy volt a városban, abban a korban, amikor a kisváros polgárai még találkoztak a vasárnapi istentiszteleteken, és tekintély szerint előre köszöntek egymásnak. A város bencés gimnáziumába jártak egy ideig a Feszty fiúk, mint ahogy nagyapám és később a fiai is.” A nemrégiben elhunyt Trogmayer Ottó régész muzeológus ezzel a személyes emlékezéssel indítja a Feszty-körképről szóló, rengeteg részletre kiterjedő múzeum- és művészettörténeti beszámolóját (MC17). A szakmai és politikai döntések, a felelősség, a kép szakszerű restaurálásához megszerzett nemzetközi tapasztalatok, a fizikai körülmények, a korabeli sajtónyilvánosság, a politikai és szakmai szereplők presztízsharcai, a nemzetközi körképkutatás eredményei egyaránt szerepelnek írásában. A szöveg nem tanulmány, hanem részletes és sűrű leírás – amely felfogható a mű mellől hiányzó tárgyfeliratként. Enélkül a körkép készítését, fél évszázaddal későbbi megpróbáltatásait, illetve negyven éven keresztül tartó restaurálását erősen felülírja az ópusztaszeri „nemzeti emlékhely” ötletszerűsége és ideológiai kuszasága.
És egy ugyanilyen tárgyfelirat hiányzik a Fiumei úti nemzeti sírkert Munkásmozgalmi Mauzóleuma mellől is – amely hiánypótló és értelmező módon mutatna rá az emlékhely és a múzeum határainak közelségére, a szimbólumok politikai diskurzustól függő vagy épp leváló jelentéseire, az emlékezet topografikus természetére: „a Nemzeti Sírkert jelenlegi állapota azt mutatja, hogy milyen jóvátehetetlennek tűnő identitásválságok között élünk, milyen képtelenül messze kerültünk attól, amit eleink újra és újra elterveztek. A nemzeti elbeszélés hiánya, a konszenzus hiánya pontosan látható a temetőben, amely így nem más, mint a kortárs társadalomtörténeti múzeumok egyik legkülönösebb- és legérdekesebbike. A Munkásmozgalmi Mauzóleumban nyugvó, valaha híres magyarok egységes kizárása a nemzeti emlékezet új paradigmájából – ilyesmit könnyű állítani, de nehéz elfogadható térbeli látvánnyá tenni. Azaz: azért érdemes kilátogatni a Kerepesi úti temetőbe, mert pontosan arra tanít, amit csak az anyagi kultúra, a szimbolikus, múzeumi tárgyak révén érthetünk meg, láthatunk be.” (György Péter esztéta, MC13)
A hiányzó tárgyfelirat űrt hagy maga után. Hiánya elrejti azt a komplex interpretációs közeget, amely az emlékhely sajátja lehetne. Elfedi annak lehetőségét, hogy egy emlékhely a múzeumok gyűjteménytörténeti és kiállítási kérdéseivel egyaránt dolgozzon. A tárgy mellől, a látvány teréből fájón hiányzó felirat a művet pusztán politikai állításként teszi hozzáférhetővé – Ópusztaszeren és a Fiumei úton egyaránt.
Az Ópusztaszeren kiállított Feszty-körkép, 2010
A budapesti Fiumei úti Nemzeti Sírkert, 2009
A felgyűrődött szőnyegszél
„Így trémázni még kiállítás előtt sosem trémáztam. Van egy csomó képem elkezdve, nem tudom magam elhatározni, hogy a megkezdetteket fejezzem-e be, vagy pedig inkább újakat kezdjek, mik még nincsenek elrontva. S közben repül az idő, s a sok hezitálásból csak az az eredmény, hogy egyszerre csak a nyakamon a terminus. Nagyon szeretnék már túl lenni rajta, akármilyen is lesz az eredmény, hogy nyugodtan kinyújtózhassak, ha talán nem is a babérjaimon. Nincsen jól kitalálva az öregedés, mikor elveszíti az ember a még nem egészen kifejlődött oroszlánkörmeit.”
A levelet Szőnyi István festő írta Rómában élő lányának 1960 augusztusában, tíz nappal halála előtt. Kiállításra készült, új, alig néhány hónapja berendezett műtermében dolgozott, de már beteg volt. Zebegényi villája halála után nyolc évvel már múzeum. Műtermében a személyes tárgyai mellett a Nemzeti Galéria Szőnyi-képeiből látható néhány, mégis olyan, mintha a művész csak az imént lépett volna ki. Visszafelé biztos rá is lép a szőnyeg felgyűrődött sarkára, ahogy szokta, hogy kisimuljon. De vajon miért van szükségünk az emlékházak minden zugában megbújó személyességre? Az otthonosság és a hitelesség, a skanzenszerűség és az autentikusság közelségére? A „mintha” érzésre?
A 20. század történetébe ékelődő emlékházak fontos jellegzetessége, hogy az alkotó vagy politikus élete, művei és gondolatai mellett olyan értékrendek tárgyi emlékét is őrzik, mint a két háború közti világ, a világháború utáni kor mindennapjai vagy a kommunizmus zárt-nyitott rendszere. Olyan évtizedekről is szólnak, amelyekről oly sokat beszélünk, de oly keveset tudunk. De mit tehetünk, ha egy élet, egy hely elmesélhetőségét nem erősítik tárgyak? Ha az örökségnek az ereklyék és a tanútárgyak nem részei? Miként építhető fel a személyesség és az átélhetőség ezek nélkül?
A budapesti Nagy Imre Emlékház az autentikus tárgyak aurájának teljes elhagyásával kapcsolódik az emlékházak otthonosságdiskurzusába: a „berendezés” erejét a kézírás és a személyes gondolatok térre fordítása adja. „Egyrészt kényszerből választottam más utat, hiszen a kivégzett miniszterelnököt teljes vagyonelkobzásra is ítélték 1958-ban, így nem maradtak meg azok a bútorok, személyes tárgyak, amelyek ebben a házban vették őt körül. De leginkább azért, mert ez már nem egy lakás, hanem múzeum, amely az ismeretszerzést szolgálja.” (Rajk László építész, látványtervező; beszélgetés MC9)
Az emlékház roppant izgalmas múzeumi műfaj: ötvözi a privát archívum gondolatát a műélvezet élményével, ezzel a hitelesség és az átélhetőség érzését egyszerre adja. Ha egy hely túllép az ereklyekultuszon és a hely szelleméből adódó pátoszon, akkor az otthonosság mellett az elidegenítés és az értelmezés is magára talál a privát térben.
A zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeum műterme, 2014
A bajai Éber-emlékház, 2014
A budapesti Molnár-C. Pál Műterem- és Lakásmúzeum, 2014
A budapesti Nagy Imre Emlékház, 2015
Csináld meg!
Mit mesél egy mai nézőnek egy öregecske szekrénysor vitrinjébe rejtett ereklyegyűjtemény? Miként szól a történet egy százéves gyárról, a fejlesztésekről, a fogyasztásról, a csokoládéízű szerencsi édes életről? Akármi legyen is a történet, ez már a múlté: a 2008-ban bezárt cukorgyár Cukormúzeuma még néhány évig nyitva volt, mára viszont egy változatlanságba merevedett csendélet, egy archívum része. A 20. századi ipartörténet múzeumi világa kevesebb lett egy csodakabinettel.
Az Ózdi Városi Múzeum a gyár múltját a munkáséletmód-történeten keresztül olvassa, ezért a prezentáció nem az „egykor volt aranykor” romjaira épül, hanem az egymástól eltérő kapcsolatok és beszédmódok illesztésére. A múzeum termeiben együtt látható az Ózdi gyártelep 1896-ban című festmény (Spannraft Ágoston) – mely szerepelt a Millenniumi Kiállításon – a 19. századi munkáslakások és az első ózdi közfürdő makettjeivel. Ezeket az egyedi tárgyakat keretezi múzeumi enteriőrré az egykori műszaki igazgató irodabútor-kollekciója. Távoli és közeli képek, utópia és valóság ellenpontozzák egymást. A gyártelep udvarán pedig egy 1977-ben készült, megkapó hangulatú fotósorozat írja tovább a történetet. A képeken a dolgozók saját fejlesztésű jelrendszerének állóképpé merevített kockái láthatók, ahogy a zajos meleghengerműben „beszélgettek” egymással: „CSINÁL. CSINÁLD MEG! Elvégzésre, elkészítésre utaló jel. A két kéz ökölbe szorítva, egymás fölött. A felső az alsóra többször, szaporán ráüt.”
A mozgáson és elmutogatáson alapuló jelek sora, állóképpé fordítása olvasható akár a múzeumi dialógus metaforájaként is: ahol egymástól távoli, eltérő nyelven beszélő világok találkoznak egy zajos térben, de kellő figyelemmel, jól választott beszédmóddal minden kérdés megfogalmazható és láthatóvá tehető. Csináld meg!
A szerencsi Cukormúzeum lebontott állandó kiállításának részlete, 2013
Az Ózdi Városi Múzeum munkáséletmód-történeti kiállításának részlete, 2014
Egy 1977-ben készült fotósorozat képei az ózdi gyártelepen, 2014
A kiállítást Toronyi Zsuzsanna muzeológus és Péterfy Gergely író nyitották meg párbeszédes formában. Kérdezz! Felelek.
http://archiv.magyarmuzeumok.hu/tema/2937_muzeum_a_lassu_mufaj_
Gergely, mit éreznél Angelo Solimanként egy erdei tájba állított, kitömött múzeumi őz láttán?
Péterfy Gergely: Minden csak másolat és ismétlés. Ismétlődő fák az ismétlődő hegyeken, ismétlődő fűszálak az ismétlődő réteken, melyen ismétlődő őzek szaladnak át az ismétlődő hajnalon. Minden az egy képmását hordja végtelen számú másolat, tükröződés és lenyomat formájában. Ez adja a létezés méltóságát. Hogy az egy képmása vagy. Ez adja a létezés méltatlanságát, hogy végtelen sokan vagytok ugyanannak az egynek a képmásai. A másolat, aki az eredeti. A tükör, amelyben az első tükörkép tűnik föl. Mindegyik te vagy, de egyik sem az eredeti. Mindegyik eredeti, és egyik sem vagy te. TE vagy az egy, és ők csak másolatok. A te másolatod a világ, a te képmásod az egy. Végtelen aritmetika, körkörös érvelés, az okoskodás szomorú, csikorgó univerzalizmusa, konklúziók és premisszák szárazmalma, esemény és emlékezet, valóság és reprezentáció végtelenített szerencsejátéka.
A kitömött őz, a múzeumi test az egyet keresi. A képmás mögött az eredetit, a tükörben a képet. A szelet a tótükör fodrain, a madarat a homokra vetett árnyékban, a követ a görgeteg hangjában. Csodálatra méltó igyekezet. Ha a szem nem lenne napszerű, mondja Plótinosz, nem látná a fényt. Ha a lélek maga nem lenne szép, nem érzékelné a szépséget, s ha a szemlélő nem lenne maga is őz, sosem pillantaná meg az őzet a hajnali réten. A test, önnön emlékműve, hermája, önnön halotti maszkja, az örökkévalóságot keresi, és az őz, aki a szemlélőre tekint, ugyanaz, aki az őzet nézi abban a véletlen közös tükröződésben, amikor az elméjében megképződik a pillanat. Csak egymás tanúi lehetnek, mint a tükör az arcnak.
Kérdés persze, hogy ha egy kitömött őz életre kel egy hofmanni világban (Ernst Theodor), az milyen őz? Fejecskéjét megrázva szagot fog, és a többi őz után iramodik, vagy megreked két világ között, mint egy varázslattal létrehozott élőhalott? Esetleg a szemlélőjével lesz azonos, a kitömőjével és képpé alkotójával, megáll Angelo Solimannal szemben, és rákérdez önmagára?
De kedves Zsuzsa, mit jelent számodra a múzeumban a láthatatlanság és feloldása?
Toronyi Zsuzsanna: Múzeumba az örökkévalóságnak eltett tárgyakat nézni megyünk – de nagyon-nagyon sok minden láthatatlan is van, vagy már nem látható is van a múzeumokban. Nem láthatjuk már soha többé azt, ami eltűnt, amit elloptak, eladtak. Van, aminek hiánya fel sem tűnik, hiszen sosem lett a kulturális kánon része. Nem láthatjuk persze azt sem, aminek fáj a hiánya – de ezeket analógiákkal, emlékekkel, esetleg ma már mindenféle digitális modellekkel megidézhetjük. Nem látható a múzeumban a legfontosabb, amitől a múzeum múzeum, és nem csak régi, érdekes vagy egzotikus tárgyak és alkotások halmaza: az egyes tárgyakat létrehozó gondolat, a gyűjteményt kialakító tudatosság, a múzeumot értelmező gondolatok összessége.
Aztán nem látható a múzeumi tárgyak megannyi fontos, a többi érzékszervünkre ható része sem: az üvegvitrinekbe rejtett tárgyaknak sem illata, sem hangja, sem íze nem lehet a miénk – és nem a miénk már az az öröm vagy félelem sem, amit eleink érezhettek ezekkel a tárgyakkal kapcsolatban. A múzeum szakrális tér, a szekuláris világ szentélye, amelyben mindent megilletődöttséggel, az elmúlt időn diadalmaskodó túlélőknek kijáró tisztelettel csodálunk. Mulandó emberi létünk fölött állnak ezek a megőrzött javak mind – a legegyszerűbb eszközöktől az emberi kreativitás remekműveiig.
Gergely, mit mesélnél egy nézőnek a Sóstói Múzeumban fekvő nyírkátai templomsisakról, ha nem ismernéd a történetet?
Péterfy Gergely: Amikor még óriások éltek a földön, ami nem is volt olyan rég, bár persze nem is egészen a minap, mondjuk úgy, épp elég rég volt ahhoz, hogy mesék támadjanak róluk, és épp elég közel van az idejük, hogy ezek a mesék fennmaradjanak, tehát az óriások idejében élt két, hát igen, kénytelen vagyok kitenni az alanyt, mint a macskát szarni, élt tehát két óriás. Ez a két óriás, név szerint talán Alef és Beth, vagy Beth és Gimel, vagy Kappa és Gamma, már rég óta vetélkedtek egymással. Ha Kappa felemelt egy követ, Gamma kétszer akkorát emelt fel. Ha Kappa megevett egy fekete bikát, Gamma két fekete bikát falt fel egy ültő helyében. Vagy fordítva. Már nem úgy fordítva, hogy a fekete bika ette meg Kappát, hanem hogy nem Gamma evett kettőt, hanem Kappa. Ebből a mondatból is látszik, milyen nehéz az óriásokról mesélni. És ezen a ponton lép be a történetbe a harmadik óriás, Delta, aki mindkettejüknél erősebb és hatalmasabb volt. Mondjuk nem csoda, Nyírkátáról érkezett, ott már akkor is erős volt a levegő. Deltának volt egy irgalmatlan nagy sisakja. Úgy hívta, de csak úgy foghegyről, dicsekedve, hogy az egetverő fejfedő.
Ez a Delta, fején az egetverő fejfedővel, épp délben arra sétált, amerre Alef és Beth ebédeltek. Felnézett a két vetélkedő óriás a gyapjas orrszarvúból, amit épp ettek, ránéztek Delta sisakjára, összenéztek és bólintottak. Delta nem tudhatta, hogy ez a bólintás mit jelent, pedig jobb lett volna, ha tudja. Azt jelentette ugyanis, hogy meghalsz, cudar! Agyon is csapták Deltát, és Alef már tette is volna a fejébe a sisakot. De Beth csodálkozva nézett rá. – Az az én sisakom – mondta. – Már hogy lenne a tiéd, mikor az enyém? – kérdezte Alef. Innen már sejthető, hogy került a sisak a földre. A két óriás is ott van valahol, csak hát az ő csontjuk nehéz, ólomnál is nehezebb, s nyilván lesüllyedtek tízezer méter mélyre a föld mélyébe.
Zsuzsa, te milyen feliratot írnál a Nagy Imre-emlékház gipszfilodendronjához?
Toronyi Zsuzsanna: Nagy Imre miniszterelnököt halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték, majd megpróbálták emlékét is kiirtani a közös emlékezetből. Lakóhelye, az Orsó utcai ház halála után közel ötven évvel lett emlékmúzeum – tárgyak hiányában nem annyira Nagy Imre emlékmúzeuma, hanem az utána maradt ordító hiánynak és ürességnek a mementója.
Az igazi történeti muzeológia konceptuális művészet – így lehet mára erősebb múzeumi tárgy a gipszfilodendron megannyi leltári számmal megőrzött, ereklyeként tisztelt szemüvegnél, töltőtollnál, banális hétköznapi tárgynál, és igazi kontrasztja megannyi valódi, porosan kornyadó múzeumi filodendronnak és rangjavesztett pálmafának.
Szerinted lehet-e méltó mauzóleum a múzeum? Minek a mauzóleuma, tárgyaknak, eszméknek, kurátoroknak?
Péterfy Gergely: Azt hiszem, minden, amit megfogalmazol, szétpereg. Mint a kártyajátéknak, mindig csak aktuális állapota van, sem a szabályrendszer, sem a lapok nem képesek visszaadni a játszmát magát, hiszen az mindig csak a pillanatban létezik.
Hogy látod, ehet-e szép egy tér, ha tudjuk, hogy korábban valami borzalomnak adott helyet?
Toronyi Zsuzsanna: „Amikor a veszély vagy fájdalom túl közelről érint bennünket, semmiféle gyönyörérzetet nem képes kiváltani, egyszerűen csak rettenetes; bizonyos távolságból és bizonyos változással azonban már gyönyörködtethetnek is, ahogy ezt nap mint nap meg is tapasztalhatjuk” – írta Edmund Burke a Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően című művében, 1757-ben, és én ezt naponta meg is tapasztalom, amikor a borzalom helyén felépülő kulturálisörökség-helyszíneinken járok, és látom és érzem, hogy „nem vesz rajtuk erőt a halál”.
Gergely, szerinted mivel férünk hozzá az emlékeinkhez: szavakkal vagy tárgyakkal? Lehet-e a múzeum az önmegismerés helyszíne?
Péterfy Gergely: Ha eljutok addig, hogy egy tárgyat – bármelyik tárgyat – önmagamra vonatkozó kérdésnek ismerek fel – pontosabban egy tárgyban ráismerek egy önmagamra vonatkozó kérdésre –, a szavakkal és a tárgyakkal egyszerre jutok (ha nem is az önfelismeréshez, de legalább) az önrákérdezéshez. A kérdések ezek szerint tárgyak, és az ének, akikre a kérdés vonatkozik, maguk is múzeumok.
Zsuzsa, milyen hasonlóságok állhatnak fenn a múzeum és a regény eszméje között?
Toronyi Zsuzsanna: Szinte ugyanakkor, a 18–19. században, a modern múzeumok alapításának idején lett népszerű a regényolvasás is, amikor a tudás, a műveltség és a kultúrához való hozzáférés lett a polgári társadalom egyik alapköve. A múzeum és a regény is ugyanazt teszi: az író vagy a muzeológus szűrőjén keresztül tesz közkinccsé addig rejtett tudásokat, talál módot az élvezetes ismeretátadásra – ezáltal az egész közösség művelésére. Megértésükhöz értő olvasás, szövegeknek, történeteknek, tárgyaknak és tereknek az értelmezése szükséges, ezek mögött sejlenek fel önmagunk és a világ megismerésének nagy titkai, mindenkinek más és más.
Milyen titkokat sejtene meg Angelo Soliman a Román Csarnokba lépve?
Péterfy Gergely: Minden hely a világon arra vár, hogy valami megtörténjék benne. A Román Csarnokban ez, amiért létrejött, lehet, hogy nem történt még meg. Borgesiánus mondatba foglalva: lehet, hogy a Román Csarnokban majd harminc év múlva, egy keddi napon, nyár közepén, dél körül átszáll egy lusta légy, és az lesz az a történet, amelyért a csarnok létrejött. De ez csak akkor lehetséges, ha van egy magasabb terv, amely már előre látta, hogy én most le fogom írni ezt a mondatot.
Ha a mostani múzeumi tárgyaink életre kelnének és társadalmat alkotnának, vajon az a társadalom a múzeum lenne? Másképp: a múzeum szerinted a tárgyak demokráciája?
Toronyi Zsuzsanna: Ha nemcsak egy kitömött őz kel életre egy hofmanni világban, hanem varázsütésre valamennyi múzeumi tárgyba lélek költözik, akkor minden bizonnyal vad helyezkedés lesz, minden leltári számmal ellátott műtárgy igyekszik jó pozíciót, klimatizált vitrint és sok látogatót vonzó nagy kiállítást találni magának. A szoborparkban vad ideológiai viták kezdődnek, a katonák kihátrálnak Kun Béla mögül, hátha lehet még belőlük más kontextusban hős. A kis műkos rettegve áll, remegve féli a kurátori önkényt: simogatható tárgy lesz a Természettudományi múzped részlegében, vagy Izsák feláldozásának történetébe kerülhet véres torokkal? A rimonpárok, tórakoronák csendben remélik, hogy megszabadulnak a vitrin magányától, és újra csilingelhetnek egy tóratekercsen, nem pedig pusztán ötvösremekségük okán bámulják őket, megfosztva a zsinagógák zajától.
Vagy a kitömött őzek is igazi hómezőre vágynak, a babaház lakói igazi gyerekekre, és a skanzen összes miskakancsója bor után kiált? Lehet, hogy mind egy jó tolvajra vágynak végre, aki visszasegíti őket a műtárgypiacra, ahonnan szerető gyűjtők féltett kincseivé válhatnak? Persze ehhez elegendő lenne néha egy selejtezés is, de vajon akarnak-e kikerülni a nagy nemzeti panteonból, és visszatérni a való világba? Gattamelata lovas szobrának parvenü mása biztosan nem, hiszen őt csak eleink döntése tette múzeumi tárggyá, és mivé lenne a Román Csarnok nélkül!
Kinek az érintése kell ehhez a varázslathoz? A muzeológusé, aki megérti végre, hogy igazából mind fénybe, kiállításba, a színpadra vágynak? Vagy az akadémikus művészettörténészek analitikus díványára vágynak, hogy hosszú szövegfolyamokban váljanak lábjegyzetekké? Én azt hiszem, hogy szükségük van ránk, muzeológusokra, és a múzeumokra, amely az otthonuk. A jó múzeumban felvilágosult abszolutizmus van, melyben a kurátor a jó király. Ő érti a tárgyakat, jelentéseiket, és tudja, hogy melyik melyikkel tud szót érteni, hogyan rendezhetők adatbázisokba, és milyen módszertannal kezelhetők jól a társadalmukban, a gyűjteményben, és ő szervezi a bálokat, partikat és felvonulásokat is – azaz a kiállításokat.
Ennek a kiállításnak a képein csend van, a múzeumi enteriőrök csendéletté szelídültek, azt mutatják, ami a múzeum maga: a hely, ahol tárgyak, képek, szövegek és gondolatok állnak a térben együtt azzal, ami láthatatlan, de érezhető: a tárgyakat összekötő, összefogó gondolattal, mely legyőzi a tárgyakat az egymástól és tőlünk elválasztó időt, és mauzóleum helyett kulturális teret, múzeumot alkot. Ennek befogadása türelmet, nyitottságot és kíváncsiságot igényel. Időt és lassulást.
Cikkek:
Múzeumosan látni a világot
Interjú Frazon Zsófiával, a Múzeum: a lassú műfaj című kiállítás kurátorával
Soós Andrea, 2016.01.14.
http://tranzitblog.hu/muzeumosan-latni-a-vilagot/
Bevezetés a muzeológiába (és a múzeumba)
Múzeum: a lassú műfaj
Pallag Zoltán, 2016.01.08.
http://archiv.magyarmuzeumok.hu/kiallitas/2969_bevezetes_a_muzeologiaba_es_a_muzeumba